Bácsalmás Város Honlapja

Oldalainkat 28 vendég böngészi
Emlékezés a felvidéki magyarok kitelepítésének 70. évfordulójára PDF Nyomtatás E-mail
2017. október 04. szerda, 10:08


„ Éveinknek száma legföljebb hetven, s ha  erősek vagyunk eljutunk nyolcvanig…”

(részlet: Zsolt. 90/10)

Valamikor a bibliai időkben valóban aggastyánok lettek volna azok a szemtanúk, akik a felvidéki kitelepítés alkalmából ünnepelni jöttek össze Bácsalmásra. Ma már egyáltalán nem ritka, hogy nyolcvan-kilencven, sőt még idősebb emberek is fontosnak tartják, hogy hallassák a szavukat, emlékezzenek s ha kell, tiltakozzanak.

Bergman János apát úr ünnepi szentmise beszédében 2017. február 23-án nem véletlenül pontosította az ünneplés szót megemlékezésre. A helyesbítéssel jómagam is csak egyetérteni tudok, mert bizony nincs mit ünnepelni azon, hogy egy szomszéd ország még ma is hatályos rendelkezései között tartja nyilván azt a Beneš-dekrétumok néven elhíresült elnöki jogszabály-csokrot, amely Csehszlovákia létét igyekezett megideologizálni. A hírhedt jogszabályok a cseh és szlovák nemzet megteremtése érdekében az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették. Az elnöki rendeleteket nemcsak Csehszlovákia szétesése után, de még az Európai Uniós csatlakozás után sem voltak hajlandóak az utódállamok megsemmisíteni. Számos dokumentum, könyvtárnyi tanulmány deklarálta a két diszkriminált kisebbség sérelmére elkövetett jogsértést. Az elnöki rendeletek nemcsak erkölcstelenek és jogellenesek, de nemzetközi szerződésekkel, mint például az emberi jogok kartájával, a polgári és politikai jogok egyetemes jognyilatkozatával  és globálisan a nemzetközi jog általános elveivel, a kínzás és embertelen bánásmód, a kényszermunka tilalmával, a tulajdon sérthetetlenségének elvével állnak szöges ellentétben. Ki kell mondani, hogy szégyen és gyalázat, hogy a dekrétumokat mindkét utódállam még ma is a hatályos jogrendje részének tekinti. Annak ellenére, hogy a dekrétumok összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Alapjogi kartájával, a szlovák parlament 2007-ben megerősítette a dekrétumok sérthetetlenségét.

Nincs okunk tehát az ünneplésre, de az emlékezésre igen. Németh Balázs polgármester úr vezetésével 2017. szeptember 9.-én Naszvadon emlékeztünk. Az ünnepi szónok, Kerekesné Dr. Nemes Mária még odakünn született Naszvadon, három hónaposan ültették be a vagonba.

Az évtizedek bizony nagy súllyal nehezednek a vállainkra, mert egy emberi élet túl törékeny és rövid ahhoz, hogy egy 70. évfordulón még élő emberek tömegével legyenek jelen. Nem panaszkodhatunk azonban, mert mind a Felvidéken, mind Bácsalmáson és valamennyi más magyar településen igen szép számmal jelentek meg az emlékezők.

Akiknek nem sikerült ezt az évfordulót megélniük, a gyermekeik és unokáik által voltak jelen. Úgy hiszem, hogy édesapám – a bácsalmásiak által tisztelt és szeretett András bácsi - is jelen volt. Örömmel fedeztem fel az emlékezők között Petrekanicsné Nyitrai Éva egykori tanítónénimet, a Németh család tagjait, Fekete Györgyné Erzsike nénit, Hódossy Edét, Sághyékat, Mészárosékat, Lengyeléket, Préméket, Zsigóékat és számos más ismeretlen ismerőst, akik neve talán már emlékezetem mélyebb bugyraiba süllyedt, de arcukra jól emlékszem, sőt fiatalkori arcukat látom bennük. Bizony idő közben néni és bácsi lett a megfelelő megszólítás a legtöbb emlékezőt illetően. Az elmúlt 70 évnek nemcsak súlya, de tanulságai, következményei is vannak. A múlt század telve volt viszálykodással, küzdelmekkel, háborúkkal és az akkori ifjak, kik éppúgy szomjazták a szépet és jót, mint a mai generáció gondtalan gyermekei, nem igen élvezhették a fiatalságukat. A nagy sorsrendező – ahogy Madách írja az Ember tragédiájában - Fukar kezekkel mért… Ha valakinek lehetősége volt az akkori Csehszlovákiához hűséget fogadni, esetleg megválthatta az otthonmaradást. Kérdés persze, hogy milyen lelkiismereti gondokat okozott ez akkor azoknak az embereknek, akiket megkérdeztek, hogy magyarnak vallod-e magad? De sokszor meg se kérdezték, csak kitoloncolták, deportálták valahová a Szudéta vidékre, vagy ki tudja hová. Mások pedig megkapták az úgynevezett „fehér lapot”. Csak így nevezeték a Wagner aláírással érkező Kitelepítési kormánybiztosi értesítőt. Nem volt ez különb, mint a rossz emlékű tizedelés, a kivégzés egy formája.  A XX század nagyon kíméletlen volt, úgy illik, méltó és igazságos, hogy legalább a XXI. egy kicsit kedvesebb legyen. Az ezredfordulót megéltük, kevesen mondahatnak ilyet el, utoljára Szent István és kortársai éltek meg olyan évtized és évszázad fordulót, ami egyúttal évezredet is váltott. Mi láttunk teljes és részleges napfogyatkozást, rendszerváltást, és ami a legfontosabb: érték-paradigma váltást.

Naszvadról Bácsalmásra 25 embert (8 felnőtt férfit, 9 felnőtt nőt és 8 gyermeket) telepítettek. Ez a Bácsalmásra telepített felvidékieknek csupán 8,8 %-a volt, mégis a második legnagyobb panaszközösséget hozta létre a rendszer a faluban. Jól emlékszem gyermekkoromból, hogy Jávorkáékkal, Kálmán bácsival, Rebeka nénivel (akik igazi felvidéki minta-kertészek voltak (a szüleim nagy riválisai) gyakran összejártak. A rivális természetesen nem a rossz értelemben vett jelző, hanem nagyon is összetartó volt az a 6-8 család, akik együtt jöttek Naszvadról. Czuczorékhoz is gyakran jártak a szüleim sötétedés után megbeszélni a dolgaikat. Olykor mi gyerekek is gyakran elkísértük őket. Legtöbben, 120-an Csukárpakáról kerültek Bácsalmásra. Náluk majdnem sikerült az a nemzetmentő stratégia, amit Lebó Sándor, Bácsbokodra telepített naszvadi díszpolgár szeretett volna megvalósítani, nevezetesen azt, hogy mind az 580 naszvadi család egy magyar faluba kerüljön. No, de – mint tudjuk – nem kívánság műsor volt…

Adja a Jó Isten, hogy hasonló exodust senkinek se kelljen többé átélnie, legyen végre megbékélés!

Dunakeszi-Bácsalmás, 2017. szeptember 25.

Nemes András



 
Bácsalmás Város Honlapja
JoomlaWatch 1.2.12 - Joomla Monitor and Live Stats by Matej Koval